• 

 

"Nem vársz már bennünket ragyogó szemekkel,
Nem örülsz már nekünk szerető szíveddel.
De abban reménykedem, hogy jó helyre mentél,
Mert Te a jónál is jobbat érdemeltél."

 

 

" Az idő múlik,  fájdalom csak nő,
Nem hoz enyhülést a múló idő.
Sírodra hiába visszük a virágot,
Veled együtt temettük el az egész világot."

 

 

"Megállt a szív, mely élni vágyott
Pihen az áldott kéz, mely dolgozni imádott.,
Nélküled üres és szomorú a házunk,
Nem hisszük el, hogy téged hiába várunk."

 

 

"Anya, akinek holt gyermeke van,
A fél testével maga is halott,
És húzza, vonja le, a föld felé,
Mit énjéből a földnek átadott.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félszemével néz a napba már,
A másik szeme túl a Mindenen
Holt gyermeke távol nyomában jár.

Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
Vagy messze útról érkezett imént...
Mint idegen, ki otthont nem talál,
Ki valahol elhagyta fél szívét.

Csak fél szíve vergődik mégis itt,
Aranykalitban sajgó, bús madár,
Míg itt a földön élő kedvese,
Tilos addig a másik út, határ.

Félkézzel végzi sok-sok dolgait
S hiú viszályok fölött úgy lebeg
Magasan, minden szennytől mentesen,
Mint akit már nem érnek emberek.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félig él, lehúzza őt egy sír
S mikor élő fiára mosolyog,
Az egyik szeme akkor is csak sír."

 

 

„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.”

"...volt egyszer egy mese, nem mondták el végig,
nem jutottak tovább, csak a közepéig,
beleszólt a végzet ebbe a mesébe,
s mikor a legszebb volt, akkor hagyták félbe...."